Volt egy időszak, amikor a beauty számomra elsősorban azt jelentette, hogy valamin javítanom kell. A bőrnek simábbnak kellett lennie, a szemnek nagyobbnak tűnnie, a hajnak dúsabbnak, a lábnak barnábbnak, a hasnak pedig természetesen laposabbnak. Valahol mindig volt valami, amin lehetett optimalizálni.
Az évek során megváltozott ez a szemléletem. Nem azért, mert hirtelen mindegy lenne számomra, hogyan nézek ki. Épp ellenkezőleg. Szeretek szépítkezni. De reggel nem szeretnék a tükör előtt állni, és a korábbi arcomat keresni. Azt az arcot szeretném szeretni, amely ma visszanéz rám.
Nem akarok harcolni a korom ellen
Mostanra furcsának találom az anti-aging kifejezést. Anti – tehát ellen. Az öregedés ellen. A ráncok ellen. A változások ellen. Alapvetően egy olyan folyamat ellen, amelyet közben minél tovább kívánnunk kellene magunknak.
Természetesen szeretném ápolni a bőrömet. Egyáltalán nem látok ellentmondást abban, hogy elfogadom a koromat, és közben teszek is valamit a külsőmért. De nem szeretnék minden reggelt azzal a gondolattal kezdeni, hogy le kell küzdenem valamit az arcomon.
Gondoskodom magamról. Ez valami egészen más.
Minél idősebb leszek, annál kevésbé hiszek az egyetlen csodaszerben. Egy kímélő tisztítás, elegendő hidratálás és következetes napvédelem sok nő számára már ésszerű alapot jelent. Amit sokkal fontosabbnak tartok, az a rendszeresség. A legdrágább krém is keveset segít, ha lelkesen három hétig használjuk, aztán eltűnik a szekrényben.
Az arcunk mutathatja, hogy éltünk
Persze látom a változásokat. Látom a vonalakat, amelyek régebben nem voltak ott. És igen, vannak napok, amikor ezt kevésbé bájosnak találom. De nagy különbség van aközött, hogy „ez a ránc nem tetszik nekem”, és aközött, hogy „az arcom nem tetszik nekem többé”.
Vigyáznunk kell, nehogy elkezdjük magunkat kizárólag részletekben szemlélni. Lépjünk egyet hátra. Ott áll egy nő. Talán már nem úgy néz ki, mint 25 évesen. De talán ma olyan jelenléttel rendelkezik, amilyennel akkor még egyáltalán nem rendelkezhetett.
