Nem tudom pontosan, mikor kezdődött nálam. Nem volt egy konkrét reggel, amikor felébredtem, és eldöntöttem, hogy mostantól csak azt teszem, amit én szeretnék. Valószínűleg inkább egy lassú folyamat volt, amely évek alatt alakult ki.
De egyszer csak észrevettem, hogy egyre ritkábban éreztem szükségét annak, hogy megmagyarázzam magam. Miért teszek valamit. Miért nem teszek valamit. Miért vannak még mindig nagy terveim. Miért nem akarok bizonyos embereket tovább az életemben tudni.
Régen sok mindenre hosszas magyarázatot adtam volna. Ma egyszerűen csak azt gondolom bizonyos dolgoknál: ez az én életem. Ez elég indok.
Talán pontosan ez az egyik legszebb változás, amit az öregedés hozhat magával. Nem az, hogy hirtelen minden mindegy lesz számunkra. Hanem az, hogy végre elkezdünk különbséget tenni aközött, mi legyen fontos számunkra – és mi ne legyen már az.
Sok nő már nagyon korán megtanulja, hogy legyen kellemes. Barátságos, megértő, segítőkész, kompromisszumkész és lehetőleg egyszerű. Magabiztosnak kell lennünk, de kérjük, ne túl magabiztosnak. Sikeresnek, de nem megfélemlítőnek. És mindenekelőtt senkinek sem szabad csalódást okoznunk.
Így igent mondunk, pedig nemet gondolunk. Feladatokat vállalunk, pedig a naptárunk már réges-rég tele van. Bocsánatot kérünk olyan döntésekért, amelyekért valójában semmi szükség nem lenne bocsánatkérésre. Néha még azért is bocsánatot kérünk, hogy egyáltalán vannak határaink.
Az a furcsa ebben, hogy ezt a viselkedést egy idő után már észre sem vesszük. Normálisnak érződik. Egészen addig a pillanatig, amikor megkérdezzük magunktól, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk folyamatosan kimerültek.
Megtanultam, hogy egy nemhez nem kell hosszú bekezdés
Ez az egyik nehezebb lecke volt számomra. Ha nem akartam valamit, régebben úgy éreztem, hogy jó indoklást kell adnom hozzá. Egy egyszerű nem szinte udvariatlannak tűnt. Ezért magyarázkodtam, bocsánatot kértem, finomítottam, és igyekeztem elérni, hogy a másik mégis szimpatikusnak találja a döntésemet.
Egy határ nem lesz igazabb attól, hogy tíz kedves mondatba csomagolom.
Ez nem azt jelenti, hogy tapintatlanná kell válnom. Továbbra is szeretnék kedves lenni, tisztelettel bánni másokkal, és bocsánatot kérni, ha hibáztam. De van egy döntő különbség a kedvesség és az önfeladás között.
Segíthetek anélkül, hogy folyamatosan elérhető lennék. Szerethetek valakit, és mégis nemet mondhatok. És elhagyhatok egy teret, amelyben folyamatosan kisebbnek kell lennem ahhoz, hogy mások nagyobbnak érezzék magukat.
